A jogi és igazgatási képzés történetéről

A jogászképzés egyetemes történetének áttekintése

A jogászképzés egyidős a felsőfokú oktatással, hiszen a görög és a római akadémiákon is foglalkoztak már a joggal és annak megismerésével. A Római Birodalomban – az állam hatékony működését akceptáló bölcs belátással – magas szintű jogi oktatást alakítottak ki, hiszen a hatalmas birodalom irányításához, a római polgárok ügyeinek intézéséhez professzionálisan képzett, széleskörű műveltséggel rendelkező szakemberekre volt szükség.

A birodalom összeomlását követő századokban Nyugat-Európában megszűnt a jogászképzés és csak a XI. században az egyetemek alakításával egy időben jelent meg ismét a jogi oktatás egyebek mellett Bologna, Párizs, Montpellier, Nápoly és Toulouse universitasaiban. Az állami szervezet egyre szélesebb kiépülésével és a városi polgárság megerősödésével egyre nagyobb szükség volt képzett jogászokra, ez eredményezte többek között a második nagy egyetemalapítási hullámot is amikor megalakultak Heidelberg, Köln, Lipcse, Mainz, Prága és Krakkó egyetemei.

Változások a jogászság képzésében a XVIII. században következtek be, amikor a tömegek szabadulni kívántak a feudális berendezkedés béklyói alól, hiszen ez alapjaiban érintette a társadalmi-hatalmi berendezkedéshez szükségképpen igazodó, még skolasztikus szemléletű egyetemi rendszert, egyetemi oktatást is. Franciaországban Napóleon reformjaival átszervezésre került az egész oktatási rendszer. Bezáratta a régebbi egyetemeket és ún. „Nagy Iskolákat” (Grand Ecoles) hozott létre, amelyek már alkalmasak voltak a megújult társadalmi igényeket kielégíteni. Német nyelvterülten Poroszországban indult meg az új egyetemi rendszer kialakítása, amiről Fichte éles látással egy helyütt azt írta, hogy az a német nemzet felemelkedésének záloga. A német reformot Wilhelm von Humbolt vezette le, akinek keze nyomán a német jogászképzés elsősorban az igazgatás és adminisztratív feladatok ellátására képes szakemberképzéssé vált.

A XIX. század végén és a XX. század első felében további bürokratikus folyamatok zajlottak le a jogászképzésben, melynek eredménye Max Weber szerint „az európai oktatási intézményektől, különösen a felsőoktatástól megkövetelték az olyan oktatást, mely a modern bürokráciához nélkülözhetetlen speciális szakismereteket produkált.” Már nem az egész jogrendszer professzionális ismeretét várták el a jogászoktól, hanem egy-egy területnek, a mély és átható ismeretét és ezen felül a többi jogterületen az átlagosnál magasabb szintű szaktudást.

A hazai jogi és igazgatási képzés történeti vázlata

Magyarországon a jogászképzés egykorú az egyetemi oktatással, hiszen a Nagy Lajos által Pécsen 1367-ben alapított első egyetemen első ízben jogi tárgyakat oktattak. Ez az intézmény azonban a XV. században – sajnálatos módon – megszűnt. Ezt követően 1395-ben Zsigmond király Óbudán megszervezte a kánonjogi oktatást, majd Mátyás király 1467-ben Pozsonyban az Academia Istropolitanio-t, ahol római jogot és kánonjogot oktattak. A következő jeles esemény a magyarországi jogászképzésben 1667-ben következett, amikor is a Nagyszombati Egyetemen a jogi oktatás megkezdődött. A XVIII. század első felétől a bécsi egyetemen önálló magyar jogi tanszék működött, valamint a pesti polgárok római jogi szakiskolát alapítottak és finanszíroztak a jogtudók iránti társadalmi igény okán.

A magyar jogászképzésben a válaszvonalat Mária Terézia uralkodása jelentette, aki először 1769-ben felszámolta azt az áldatlan állapotot, hogy ügyvédi teendőket ellátó személynek nem kellett speciális képesítéssel rendelkeznie az ügyek viteléhez. Kötelezővé tette a jogi vizsga letételét az ügyvédi eskü letételéhez és a képviseleti munka folytatásához. Ekkor Magyarországon két egyetemen volt jogi képzés: a Nagyszombatin (amelyet 1777-ben Budára később Pestre helyeztek át) és az 1772-ben megalapított Kolozsvári egyetemen.

A képzést két évben határozták meg és a tanároknak az előadásaikat le kellett írni és felterjeszteni a királynőnek, amelyeket később máshol felhasználtak. Mindemellett bevezették a kötelező római jogi, kánonjogi és természetjogi oktatást.

Az 1775-ben kiadott Planum iuridicae facultatis új kötelező tárgyakat vezetett be a Gottfried Achenwal munkája nyomán oktatott európai államok statisztikáját és a magyar közjog vázlatát. Ezek mellett elsőként kötelezővé tette a szabályozás a szigorlatot, melyet követően a hallgatóknak tudományos értekezést kellett írni, amelyet nyilvános vitára bocsátottak. E jogforrás írta elő először, hogy aki, ezen vizsgákat sikeresen teljesíti, azokat doktorrá avassák.

Az 1777-ben kiadott Ratio Educationis elrendelte öt királyi jogakadémia létrehozását az ország területén (Győrben, Zágrábban, Kassán, Nagyszombaton és Nagyváradon). A jogász képzés 1779-től három évessé vált, majd II. József  felemelte négy évre, s egyben politikai okokból megszüntette a magyar közjog oktatását.

A XIX. század elején sürgetővé vált a színvonal emelése, ezért 1828-tól az akadémiákra, 1830-tól az egyetemekre csak olyan hallgatókat lehetett felvenni akik részesültek bölcsészeti oktatásban vagy akik a középiskola utolsó évében – az ekkori kiváló – egyes minősítéssel végeztek. Jogász képzésen pedig csak az léphetett felsőbb évfolyamba, aki az előző évet egyes osztályzattal zárta (akkor csak két osztályzat volt az egyes és a kettes aki jogi képzésen ugyanazon évfolyamban egymást követő két évben kettes osztályzatot kapott azt kizárták a képzésből).

Az 1844. évi II. törvénycikk megteremtette a magyar nyelvű jogászképzést, azonban az 1848/49 forradalmat követően 1850-ben a birodalmi közoktatási miniszter Thun-Hohenstein bevezette az osztrák egyetemi rendszert hazánkban is, azzal a céllal, hogy a birodalomban egységes felsőoktatási rendszert alakítsanak ki. Ez idő tájt került bevezetésre Magyarországon az államvizsga intézménye, azzal a szépséghibával, hogy az osztrák jogi karok tananyagának oktatását követelték meg és kérték számon. Az államvizsga három részből állt, az első rész általános jellegű volt, a második részt bírói szabályok alkották, a harmadik pedig államjogi, „közigazgatási” vizsgából állt. Innentől kezdve az állami szolgálati jogviszony betöltéséhez megkövetelték a jogvégzetséget, továbbá 1852-től az ügyvédi vizsga előfeltétele a jogi doktorátus volt.

A jogászképzésben csak a Kiegyezést megelőző enyhülés hajnalán, 1860-ban állították vissza a magyar nyelvű oktatást. Az uralkodó továbbra is támogatta a királyi jogakadémiák fenntartását, hiszen egyfelől az akadémiák oktatói képezték az egyetemi oktatói utánpótlást, másfelől pedig a birodalom keleti és déli részében csak ezekben az intézményekben volt a kornak megfelelő színvonalú jogi oktatás. Az akadémiákon a képzés három éves volt, de két év után ajánlották a hallgatóknak az egyetemi továbbképzést, viszont 1874-ben négy évre növelték a képzés időtartamát és az egyetemekkel azonos szintű alap- és államvizsgákat vezettek be, ami mellet az akadémia mégsem szigorlatoztathatott és így nem adhatott doktori címet sem.

Ettől az évtől jelentős változás következett be a egyetemi jogászképzésben is hiszen kétféle doktorátust lehetett szerezni, a jogtudományit (három szigorlat volt szükséges hozzá) és az államtudományit (két szigorlat volt szükséges hozzá). Egyúttal meghatározták, hogy egyes jogászi hivatások ellátásához, milyen képesítésre volt szükség. A bírói hivatal betöltéséhez jogtudományi államvizsgát kívántak meg, az ügyvédi és közjegyzői pályához doktorátust, illetve ügyvédi, vagy bírói vizsgát is, a köztisztviselővé válás feltétele az államtudományi államvizsga, vagy bármelyik doktorátus volt.

Az 1888-as egységesítő tanulmányi és képesítés követelményekről szóló intézkedés hátrányosan érintette az akadémián végzetteket, mivel doktori cím hiányban többé érdemi jogászi állást nem tölthettek be, ennek következtében bár széles körben nem szűntek meg az akadémiák azonban több helyen a képzés szünetelt, sőt volt ahol meg is szűnt. A rendelkezés hatására az akadémiai képzés lassú elhalása kezdődött meg. Ezek miatt az egyetemi képzéseken jelentős létszámnövekedés következett be, aminek folytán egy új egyetemet (1912 a pozsonyi Erzsébet Tudományegyetem) és egy új kart (debreceni jogi kart 1912) hoztak létre, amelyekkel tizenháromra emelkedett a jogi karok száma Magyarországon.

Az I. Világháború után négy jogi egyetem maradt az országban, méghozzá úgy, hogy a kolozsvári egyetem Szegedre, a pozsonyi pedig Pécsre került. Ekkor az ország területén három jogi akadémia maradt, az eperjesi Miskolcra, a máramarosszigeti pedig Kecskemétre költözött, s mellettük a harmadik az egri volt. A két világháború között a kormányok tudatosan a jogakadémiák megszüntetésére törekedtek, de 1945-ig így is maradt működő akadémia hazánkban.

A II. Világháború után elrendelt felsőoktatási „reform” a jogi akadémiák felszámolását eredményezte. Az oktatást átpolitizálták, az oktatói kar jelentős részét egy évtized leforgása alatt lecserélték. A hazai jogi és igazgatási oktatás dicstelen és szégyenletes korának szimbólumaként a szovjetesítés jegyében 1949-ben megalapították a Büntetőjogi és Államügyészi Akadémiát, ahol az első évben írás, olvasás és nyelvtan volt a tananyag a második évben, pedig „jogot hallgattak” a rendszerhez hű és mindenre kapható káderek, hogy aztán a képzést követően bíróként, ügyészként tevékenykedjek a Párt hűséges szolgálatában. Ezen képzési típus okán 1951-ben megszüntették a doktori cím adományozását a jogászokra nézve, így a formai különbség is megszűnt az egyetemi jogi- és a káder-jogi képzés között.

Az állam elhalásának kommunista tétele miatt a jogászság jelentős része ideológiailag – és nem funkcionálisan – feleslegessé vált. Megkezdődött a műveltségük és nagy hagyományú, az állam, jog és hatalom széles spektrumát érintő szakképzetségük miatt a rendszer számára nem kívánatos jogászok számának csökkentése. E folyamat végével három jogi kar maradt az országban: az ELTE, a pécsi Janus Pannonius Tudományegyetem és a szegedi József Attila Tudományegyetem. Értelemszerűen ekkor a felvettek számát is drasztikusan korlátozták: az 1930-ban még 5744 hallgatóból álló jogászképzésben 1955-ben már csak 1077 hallgató volt. A megmaradt képzésben főleg államszolgálatra készítették fel a hallgatókat és csak korlátozott számban engedélyezték a „szabadpályás” foglalkozást.

Az 1989-es átmenet államszocializmust felszámoló és demokratikus piacgazdaságot bevezető hatásával, az állam hatalmi köréből kikerülő magánügyek gyarapodásával és a civil szervezetek létrejöttével a társadalomban megnövekedett a jogászigény, amelyet az állam új jogi képzőhelyek létesítésével orvosolt. E hatásra alakultak – részben újjá – a győri és a debreceni karok, illetve Budapesten a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Jog- és Államtudományi kara és a Károli Gáspár Református Egyetem Állam- és Jogtudományi Kara.

A jogi mellett szükséges áttekinteni az igazgatási képzés történetét is, hiszen az szinte elválaszthatatlan a jogászság képzésétől. Így alakult ez a történelmi időkben Magyarországon is, hiszen a jogi oktatás keretei között indult meg a politico-cameralis tudományok oktatása. Mint azt előzőekben is említettük, az 1874-ben létrehozott bifurkációnak köszönhetően különvált a jogtudományi és államtudományi képzés és a XX. század első feléig e kettő intézményesen is elkülönült. E jogászképzési megosztás mellett azonban működtek olyan intézmények, amelyek nem doktori képzést biztosítottak, hanem olyan diplomás képzést, melynek végeztével a hallgatók el tudtak látni államigazgatási munkaköröket. Ilyen volt például a királyi József Nádor Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem is.

A II. világháború után az egységes és osztatlan jogászképzés vált újra általánossá és a közigazgatási képzés is zömmel a jogi karokra került át. Az Elnöki Tanács 1977. évi 3. törvényerejű rendelete azonban létrehozta az Államigazgatási Főiskolát, amely a milleniumig fennmaradt. A rendszerváltozást követően aztán több jogi karon is megjelent az igazgatási képzés, ezek számát tovább növelte, hogy Magyarország a 1990-es években megkezdte a csatlakozási tárgyalásokat az Európai Unióval, amely hatására szükségessé vált egy speciális – de nem az állam- és jogtudományok egészére kiterjedő – tudással rendelkező közigazgatási feladatokat ellátó szakembertípus képzése. Az országban elsők között Győrben indult meg a nemzetközi igazgatási képzés, valamint 2009-től az európai és nemzetközi igazgatási mesterszak.

A győri jogi és igazgatási képzés történelmi hagyományai

A győri jogászképzést Mária Terézia Ratio Educationis-a hozta létre, bár II. József majd húsz évre Pécsre helyezte azt át. Az 1802-ben újra meginduló képzés az egyik legsikeresebb volt az országban, amelyet az is igazol, hogy a Győri Királyi Akadémia tanári karából nevezték ki a legtöbb oktatót a pesti jogi karra. A jogakadémia tekintélyét mutatja, hogy olyan neves tanárai voltak, mint Kelemen Imre, Sax Mihály, Markovich Mátyás, vagy Beke Farkas, s hogy padjaiból olyan híres személyek kerültek ki, mint Deák Ferenc, Mikszáth Kálmán, Kautz Gyula, vagy Zechmeister Károly. Kiemelendő, hogy a győri jogakadémia oktatója, Beke Farkas, által írt jogkönyv 1840-ig alapvető jogi irodalom volt, míg például Rámóczy Valérian „Álladalomtan” című könyve a göttingeni eredeti államjog egyik első magyar nyelvű fordításaként jelent meg.

A győri jogász képzés liberálisabb volt, mint a többi jogi akadémiáé. Oktatói és hallgatói aktív szerepet vállaltak az 1848/49-es forradalomban és szabadságharcban, s valószínűsíthetően 1850 után ezért sem szervezték újjá a képzést. A megújulás csak a Kiegyezéssel, 1867-ben Kautz Gusztáv és Simon János áldozatos közbenjárásának köszönhetően valósult meg, de a fent leírt 1888-as intézkedés a győri jogászképzésre is végzetes hatással volt, s így végül 1892-ben bezárta kapuit a Győri Királyi Akadémia.

Egy hosszú történelmi szünet, s mozgalmas évtizedek után Győrött 1995-ben indult meg ismét a jogászképzés, amikor is az ELTE kihelyezett intézetet hozott létre a jogászképzésben nagy hagyományokkal és múlttal rendelkező Győrben.

2002-ben a győri Széchenyi István Főiskola egyetemi rangot kapott és így a győri jogászképzés az önálló egyetem szervezetébe került át. Ezzel egy időben létrejött a Batthyányi Lajos Szakkollégium, amely célja szerint az egyetem jogi és igazgatási képzésein részt vevők közül a legtehetségesebb hallgatókat gyűjti össze, s mely a győri hagyományok iránti mély tisztelettel igyekszik és igyekezett mindenkor a jogi és igazgatási területen történő tehetséggondozás győri védbástyájaként funkcionálni.